– Rettentő fáradtan. Nehéz programmal érkeztem, de a közönség roppant nyitott volt, boldog vagyok. És a taps! Az nagyon izgalmas volt. Kelet-Németországból származom, de sosem hallottam még ilyen típusú, lassú, hangos tapsot koncert után.
– Magyarul úgy hívják: vastaps. Aki először lép fel nálunk, meglepődik tőle.
Bamm, bamm, bamm… Fantasztikus érzés volt!
– A basszusoktól gyakran kérdezik, melyik tenorszerepet énekelnék szívesen. Én inkább arra vagyok kíváncsi: melyik szoprán hősnőt alakítaná?
– Te jó ég, miért kérdez ilyen nehezet?! Hm. Azt hiszem, Gildát választanám, hogy minél hamarabb meghaljak. Izoldát semmiképpen, annak a szerepnek sosincs vége.
– Ha bárkit választhatna, melyik zeneszerzővel találkozna legszívesebben?
– Mozarttal. Szerintem remekül szórakoznánk, biztosan remek fickó. És Wagnerrel is, mert néhány dologban szeretném kijavítani. Megkérdezné tőle, egyes helyeken mégis hogy gondolta, amit odaírt az énekeseknek… Ő vélhetően nehezebb eset, de én is szász vagyok, megértenénk egymást. Mozart, Wagner, Bach – ők az én embereim.
– Mi volt az első komolyzenei emléke?
– Heinrich Schütz. A Drezdai Fiúkórusban nőttem fel, az ő fantasztikus műveit énekeltük. A kórus adta alapokra építkezem ma is. és mindegy, hogy egyházi vagy világi zenét, netán operát hallgatunk, az mindig segít, jó hatással van ránk, akár énekesnek készülünk, akár nem. Rengeteget tanultam Schütztől fiatal koromban.
– A karnagya nyilván elmondta, hogy ígéretes tehetség – de mikor kristályosodott ki önben, mekkora?
– Nem tudom megmondani. Fiatal koromban csak énekeltem, mint mindenki más körülöttem. Nem sejtettem, hogy egy napon itt ülök majd és önnel beszélgetek vagy a Metropolitanben lépek fel. Egy idő után pedig mindössze reméltem, hogy mindez megtörténhet.
– Jól látom, hogy az operaénekesek élete az utóbbi években egyre inkább hasonlít a rocksztárokéra? Turnék, közösségi média, irreális elvárások…
– Ahogy mondja. Őszintén? Nem könnyű. Felgyorsult az életünk: rengeteg utazás, ilyen tévéshow, olyan táncos műsor… Minden országban megvan, mit kell bevállalni a publicitásért. Mintha kissé távolodnánk attól, ami igazán fontos. Mindenki azt akarja, hogy gyönyörűek legyünk, egészségesek, sportosak – mi pedig erre is törekszünk, holott nem erről kellene szólnia az egésznek. Tudom, mennyire szenvednek ettől az iszonyatos nyomástól a fiatal, pályakezdő énekesek: csináld ezt, csináld azt, légy ilyen, harcolj azért, hogy itt vagy ott felléphess… A döntéshozók pedig kihasználják a kiszolgáltatottságukat: á, ennek a srácnak el kell tartania a családját, azt tehetek vele, mit csak akarok! Kezdünk letérni a helyes útról. Régen rossz, ha ez pénzkereset csupán, meg harc. Persze, enni kell adnunk a családunknak. Ám az igazi kérdés az: mit tehetek azért, hogy boldoggá tegyem az embereket a zenémmel? Ez volna a feladatunk. Elképesztően fontos, hogy ne veszítsük el az éneklés gyönyörűségét!